Iskolás élete az EB-vel

Óvodába nem jártam, az iskolát 7 évesen kezdtem. Az első iskolaévben az édesanyámmal együtt jártam iskolába, aki mellettem ült a padban, és naponta többször ápolta a sebeimet, figyelt arra, hogy ne essek el. Nehéz idők voltak ezek. Éjjelenként állandóan felébredtem, a torokproblémáim és a nyelési nehézségek miatt nyálat hánytam. Délelőttönként enni, inni sem tudtam, ennek egyik oka az iskola miatt érzett idegesség volt. Sikerült elintéznünk, hogy egyéni tanulmányokat folytathassak, így a második évfolyamtól kezdve otthon tanultam. A tanárnő hetente kétszer jött hozzánk, nagyon szigorú volt, nehezen viseltem. A megkönnyebbülés csak a harmadik évfolyamban jött el, amikor egy másik tanárnő vett a szárnyai alá, aki az egészségi állapotomra is tekintettel volt. Az általános iskolát ugyanúgy fejeztem be,

mint az egészséges évfolyamtársaim.

Az iskola mellett gyakran különböző orvosokat kerestünk fel, a legkülönfélébb kezeléseket, cseppeket stb. próbáltuk ki, amelyek sokszor többet ártottak, mint használtak. A gyógyfüvesektől kapott gyógyírek miatt mindig egy-két hétre kórházba kerültem, anyukám természetesen ott volt velem.

 A 18. életévem betöltését követően teljes körűen rokkantnyugdíjaztak, mivel a betegségem miatt, a kezemmel sajnos nem vagyok képes semmilyen munkavégzésre.